A nemrégiben (és nem botránymenetesen) megalakult új Parlamentben, a "kettős állampolgárság" megadásához képest itthon kevéssé vitatott, tartalmában nemzeti konszenzust is élvező törvényt fogad el ma az Országgyűlés A Nemzeti Összetartozás (sic!) melletti tanúságtételről. A törvény -- többek között -- a trianoni békediktátum nemzeti tragédia voltának deklarálása mellett az anno Simonyi-Semadam Sándor  vezette, csupán 1920. március 15-e és július 19-e közt  regnáló kormány fennállásának politikai célját, a békediktátum június 4-i aláírását nemzeti emléknappá nyilvánítja. (A végül -- gondolom -- majd változtatás nélkül elfogadott javaslat szövege itt.)

Trianon a magyar nép számára valós, hatásait a mai napig éreztető nemzeti tragédia, meggyőződésem, hogy ekként a törvény az országgyűlési többségen túl a politikai közvélemény támogatását is élvezi. Vitát nem is ez generál, hanem az elfogadott  jogszabály bevezető sorai, ennek kapcsán az ún. politikai kereszténységről lesz szó.

"Mi, a Magyar Köztársaság Országgyűlésének tagjai, akik hiszünk abban, hogy Isten a történelem ura, s azok, akik a történelem menetét más forrásokból igyekszünk megérteni, hazánkért és a magyar nemzet egészéért, az Alkotmányban rögzített felelősségünk jegyében, a magyarság egyik legnagyobb történelmi tragédiájára, a történelmi Magyarországot szétdaraboló, s a magyar nemzetet több állam fennhatósága alá szorító, 1920. június 4-én aláírt békediktátumra emlékezve, számot vetve e békediktátum által okozott politikai, gazdasági, jogi és lélektani problémák máig tartó megoldatlanságával, egyaránt tiszteletben tartva a magyar nemzet érdekeit és más nemzetek jogát arra, hogy a magyarság számára fontos létkérdésekről másként gondolkodjanak, attól a céltól vezettetve, hogy e cselekedettel hozzájárulunk a Kárpát-medencében együtt élő népek és nemzetek kölcsönös megértésén és együttműködésén alapuló békés jövőjéhez, s egyúttal a XX. század tragédiái által szétdarabolt Európa újraegyesítéséhez, a következő törvényt alkotjuk."

Így szól a parlamenti többség döntő támogatottsága mellett valószínűleg elfogadandó törvény preambuluma, a Jobbik egy mondatos változtatási javaslata itt található, az MSZP szekulárisabb törvényjavaslat-tervezete pedig itt (forrásom a Galemus-csoport honlapja).

A Fidesz és (a választásokon utoljára 2002-ben 1998-ban önállóan induló, akkor a szavazatok  csupán 3,9% 0,31%-át megszerző) KDNP az inkriminált megfogalmazással a lengyel fundamentalista keresztény jobboldal által kitaposott útra látszik lépni, elrelativizálva és ignorálva a magyar demokrácia nyugat-európai mintára a II. köztársaság által is elfogadott szekuláris hagyományát, visszatérve egy olyan korszak jogrendjéhez, amikor az állam és az egyház kölcsönös történeti függőségben léteztek.

Az aláhúzott szövegrész pszicholingvisztikai elemzése által rájöhetünk, hogy az a Horthy-korszak végéig jogfolytonos egykori államvallás, a római katolikus kereszténység primátusát hirdeti, s csupán másodsorban említi a nemhívőket. Ez az államot és az egyházat elválasztó modern jogállamban álláspontom szerint elfogadhatatlan.

Túl ezen, az idézett preambulum illogikussá teszi a törvény szövegét is. Tisztában vagyok azzal, hogy a szóhasználat (Isten a történelem ura) egybeesik a római katolikus egyház hivatalos álláspontjával, s mi sem áll távolabb tőlem, minthogy theodicea tárgyában vitába szálljak a katolikus dogmatikával. Azonban a jogállam azért jogállam, mert a törvényeit úgy kell megfogalmazni, hogy az gyakorlatilag bárki számára érthető legyen, mindenféle különleges (pl. teológiai) ismeret nélkül.

Ha így vizsgáljuk az idézett szövegrészletet, meglepő logikai eredményre jutunk. Egyfelől arra, hogy ebből a megfogalmazásból a royalista legitimáció  is levezethető (Isten a történelem ura = minden Isten akaratából történik = akik a hatalmat gyakorolják azok tkp. Isten kegyelméből teszik azt, és nem a népfelség elvére támaszkodva),  másfelől pedig arra, hogy ez a megfogalmazás illogikussá teszi magát az emléktörvényt is.

Ez utóbbi megállapításom hosszabb kifejtést igényel.

Ha elfogadjuk, amit a katolikus dogmatika állít, ti., hogy Isten a végtelen szeretet, jóság és a szépség transzcendens forrása világunkban, aki nem mellesleg a történelem ura is, akkor azt is el kell fogadnunk, hogy a Trianonban aláírt békediktátum Isten akarata volt. Ezzel ellentétes törvényt hozni gyakorlatilag szembeszállást jelent Isten látható akaratával, vagy annak beismerése, hogy bár Isten a történelem ura, korántsem igazságos, és korántsem a jóság forrása, hiszen olyan egyéni és nemzeti tragédiák, mint a magyar nép egy részének idegen államok hatalma alá kerülése származnak a történelemformáló sajátosságából.

Ateistaként azt gondolom, hogy ez a megfogalmazás sérti  a liberális demokrácia intézményei által biztosított szabad véleménynyilvánítás és a  lelkiismereti szabadság (jelenleg még) az Alkotmányban biztosított alapjogát, és túl ezen sérti mindazok szabad meggyőződését is, akik hisznek Istenben,  a szeretet, a jóság és a szépség forrásában.

A fenti bizonyítás alapján -- bízva abban, hogy e törvényi preambulum a közvélemény szondázására szolgál, egy későbbi, esetlegesen az Alkotmányt célzó módosítás társadalmi hatásainak bemérésére -- írom le, hogy véleményem szerint a politikai kereszténység a törvények szövegében való efféle képviseletének nincs helye. Remélem álláspontomat többen osztják majd, akik hajlandóak ezt explicite is kifejezésre juttatni.

A katolikus dogmatikát alapanyagukként kezelő jogi szabályok a kánonjog területére tartoznak, nem a demokratikus köztársaság törvényhozására. A politikai kereszténység illetve annak a KDNP-vel az országgyűlésbe került fundamentalista irányzata arra a hamis képzetre épül, hogy állításai, tettei önmaguktól különlegesek, mert a szakralitás esszenciáját hordozzák. Ezt a politikai pozíciót azonban a vallás már a Felvilágosodással elvesztette, s visszaállítására vagy ahhoz hasonló politikai szándékok kivitelezésére sem ma, sem máskor nem szereztek választói felhatalmazást.