Az van, gyerekek, hogy nincs kedvem írni.

Teng-leng itt néhány kósza bájt a fejemben, de hogy billentyűzetet ragadjak és bepötyögjem amire gondolok már nemigen van kedvem. Hadd csinálják csak a hivatásos újságírók! Ők úgyis tudják, hogy mi, hol, merre mennyi, ergo sokkal kevesebbet tévednek tényeket illetően, mint én. Ráadásul általában jobban is van védve a seggük, mint az enyém.

Na, ez a tényekben való tévedés amúgy nem egészen így igaz, mert aki a kádári és a posztkádári Magyarországon nőtt föl, és idejekorán kinőtt az agya, az pontosan és 1000%-ra tudja, érzi, hogy mik azok a tények, amiket el akarnak hallgatni előle, vagy amiket nem lehet kimondani, történetek, amiket nem szabad elmesélni, mert aki kimondja, elmeséli őket, annak máris a nyakába akasztottak valami szaftos kis pert, hogy valami hazudós, gerinctelen kis ügyvéd a szart is kiverje belőle a bíróságon, a joghoz hülye bíró pedig en block beszopja az egészet és az alapján ítéljen, ellene, vagy kaphat még ennél sokkal rosszabbat is. Szóval ebből is elegem van.

De nem oly becses az irhám, nyugi... előbb-utóbb befejezem, minthogy egészében szótlanul kibírnám.

Csupán úgy érzem, hogy egy picit belefáradtam. (Mert egész népemet nem fogom, mert nem lehet tanítani.)