Hazafelé araszolgatva a városi csúcsforgalomban, egyre többször fordul elő velem, hogy a pirosnál álló másik kocsiba átpillantva egy, a belső visszapillantó tükörre hurkolt olvasón akad meg a tekintetem. Én úgy vagyok vele, meg gondolom mások is, hogy ne legyen a kocsiban olyan dolog, amit esetleg nem használok, ne foglalja a teret.

Tehát az olvasó eszerint egyértelműen használatra van, ráadásul mindjárt kéz alatt, így valószínű, hogy gyakran használják is. Az olvasó, mint tudjuk, amúgy imádkozásra van. A tükörre olvasót akasztó ember tehát az átlagnál ájtatosabb, piros lámpánál elmormol egy-két üdvözlégyet vagy miatyánkot, aztán hajt tovább. De vajon nem zavarja-e ez a mánia a biztonságos közlekedést? Mert mi van, ha pl. hirtelen akkor vált zöldre a lámpa, amikor a közepén van az imádságnak? Szabad azt akkor abbahagyni, és mintha mi sem történt volna, továbbrobogni?

Persze kézenfekvő egy másik megoldás is: az, hogy valójában nem a sofőr ájtatoskodik vele, hanem az utasoknak van (a visszapillantón az anyósülésen ülőnek, hátul meg gondolom külön), hogy egy-egy durvább előzés, pirosba hajló sárgán való áthajtás alkalmával kifejezhessék hálájukat az Istennek, amiért egészségben, és épen megtartotta őket.
E verzió szerint tehát az olvasó jelenléte ön- és közveszélyes úrvezetőt sejtet.

De miért akar valaki effélét, pláne ilyen nyilvánosan hirdetni magáról?!