Már egy ideje meglehetős derűvel figyelem a Mandineres újságírók tavalyi Biszku Bélát szóra bírni akaró partizánakciója után kibontakozott büntetőeljárást, amiben -- el kell mondjam -- a jogi tények tekintetében az idősödő egykori kommunista állami vezetővel értek egyet, ezért nem is lep meg, hogy az ügyet (az Alkotmánybírósághoz intézett előzetes kérdés okán) a taláros testület határozatáig felfüggesztette a Budai Központi Kerületi Bíróság.

Még mielőtt magamra vonnám a gondolkodni kevésbé szeretők fölöttébb kellemetlen kommunistázó-véresbolsizó szitkozódását, leszögezem: egyáltalán nem szimpatizálok az 1956-os forradalom vérbefojtásában akár közvetve, akár közvetlenül részt vevők erkölcsiségével, és  azzal sincs gondom, hogy ősz öregembereket citálnak a vádhatóság elé. Képíró Sándor büntetőügye kapcsán például egyetértek a késői vádindítvánnyal: ha háborús bűncselekményeket követett el (1200 polgári lakos jogtalan kivégzésében való, elöljáróként elkövetett bűnrészességgel vádolják a Btk. katonai rendelkezései alapján), akkor bűnhődjön emiatt a hatályos törvények szerint.

Az elévülhetetlen bűncselekmények azért nem évülnek el, mert a társadalom biztonsága, igazságérzete követeli meg, hogy az ilyen tetteket elkövetők soha ne nyugodhassanak meg, hogy tudják: haláluk pillanatáig akármikor eljöhet az a perc, amikor felelniük kell bűneikért. Éppen ezért ilyen bűncselekmény a népirtás is, amelynek üldözését és megbüntetését államunk egy 1948-ban aláírt nemzetközi egyezmény alapján vállalta.

Biszku Béla perével azonban nem ez a helyzet. Mi, történelmet ismerők tudjuk, legalábbis sejtjük, hogy milyen szerepe volt neki a forradalom utáni megtorlásokban. Ha ezek miatt állítanák bíróság elé, azt meg is érteném. Tavaly volt erre is próbálkozás, ám a büntethetőség elévülésére hivatkozva a bíróság megtagadta az eljárás megindítását, a törvényszöveg ugyanis -- ezt majd később érintem -- önmagával sem egyezik.

Ezután jött az ötlet, hogy Biszku Béla ellen azért nyújtson be az ügyészség vádindítványt, mert a 2010. nyarán tőle kicsikart interjúban megsértette a büntetőtörvény nemrégiben (éppen 2010. nyarán) Lázár János, Kósa Lajos, Rubovszky György és Balsai István fideszes képviselők indítványára megváltoztatott szövegének a 269/C. §-ában megfogalmazott tiltást, amely szerint "Aki nagy nyilvánosság előtt a nemzeti szocialista és kommunista rendszerek által elkövetett népirtás és más, emberiség elleni cselekmények tényét tagadja, kétségbe vonja vagy jelentéktelen színben tünteti fel, bűntettet követ el, és három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő".

Ez a kisszerű, tehetségtelen jogi fércmű, a jogász és közgazdász képviselő urak indítványára  a büntetőkódexbe került pár új sor még magának az adott törvénynek a népirtás-definíciójával sem konform. A kommunista rezsimek ugyanis nem nemzeti, etnikai, faji vagy vallási hovatartozástól függően, hanem legtöbbször ezektől  függetlenül küldtek milliókat a halálba saját bíróságaikon látszólag jogszerűen  politikai bűncselekményekkel megokolva sorsukat.

Semmi elegancia, semmiféle  jogi értelemben vett ténytisztelet nincs ebben a betoldott pár sorban, ráadásul az az érzésem, hogy bármiféle a magyar bíróságoknál függetlenebb nemzetközi bírói fórum előtt is úgy bukó e balkezes passzusra hivatkozni, ahogyan van: tokkal és vonóval együtt. Egy jogállam akkor az igazán, ami, ha nem a törvények, hanem a bíróságok ítélkeznek benne.

Milyen abszurd már, hogy itt egy volt kommunista állami vezető, aki (a törvény szövege szerint) emberiesség elleni bűnt,  népirtást követett vagy rendelt el, és minden, amiért perbe tudjuk fogni az az, hogy tagadja, hogy népirtást követett vagy rendelt volna el!

Hát magunknál vagyunk, kedves ügyészség?! Nem félünk attól, hogy rondán kiröhögnek majd bennünket az Európai Unió Bíróságán, ha odáig jut az ügy?!

Nem tudom, hogy pontosan érthetőek-e a kifogásaim, ezért máshogyan is magyarázom.

A nemzetiszocialista rendszerek által elkövetett genocídium (közismertebb nevén a holokauszt) tényét arra létrejött nemzetközi törvényszék mondta ki, jogilag megalapozottan. Az elkövetőket és kitervelőket, a nemzetiszocialista vezetőket szabályos keretek között, bíróság előtt lefolytatott perben büntetőjogi felelősségre vonták. A népirtás, a genocídium jogi definícióját is ezen példaértékű eljárásoknak köszönhetően munkálta ki a nemzetközi közösség.

A nürnbergihez hasonló törvényszékek működtek és működnek ma is a volt Jugoszlávia szétesését követő ún. délszláv háború népirtásvádjait vagy az afrikai Ruandában történt emberiesség elleni cselekményeket kivizsgálandó.

Az egykor önmagukat kommunistának nevező államok által elkövetett népirtással (annak dacára használom most ezt a kifejezést, hogy  jogi értelemben véve nem korrekt) viszont másképp állunk. Persze, hogy tudunk Recskről, Tiszalökről, a GULagokról, a vörös khmerek kambodzsai gyilkos mezőiről vagy a kínai "kulturális forradalom" embertelen túlkapásairól, ezek a náci népirtáshoz hasonlóan jól dokumentált történelmi tények. Ezidáig  azonban sehol, egyetlen volt kommunista államban sem vonták úgy felelősségre az egykori állami vezetőket az általuk kollektíven elkövetett emberiesség elleni bűnök miatt, mint ahogyan a II. világháború után Németország és szövetségesei nemzetiszocialista vezetőit.

Ha valóban a kommunista rendszerek által elkövetett népirtás megtorlása vagy újból megtörténtének megakadályozása a törvényalkotók célja, és nem a szólás- és véleményszabadság korlátozása (lsd. még pl.: gyűlöletbeszéd elleni törvényhozási próbálkozások), akkor még mindig nem késő olyan jogszabályokat alkotni, amelyek lehetővé teszik, hogy az egykor elkövetett népirtásért feleljenek az egykori kommunista állami vezetők. Ehhez azonban változtatni kell a fogalom törvényi definícióján, ha az jogilag egyáltalán lehetséges, vagy más fogalmat kell találni.

Személy szerint nem volnék ellene még akár most, húsz évvel a rendszerváltozás után sem, hogy a még élő, magukat  egykor vagy ma kommunistának valló volt  állami vezetők tevékenységét egyenként megvizsgálva a Magyar Köztársaság Bírósága vagy más bíróság perben, szabályos keretek között döntsön arról, hogy az illetők felelősek-e a "kommunista rendszer által elkövetett népirtásban", vagy sem. Biszku Béla így talán nem úszná meg biztosan!

A mostani látszatperrel és ezzel a mondvacsinált tiltással azonban csak annyit bizonyítunk be mi magyarok önmagunknak és a világnak, hogy csak a szánk nagy, de még mindig nem néztünk szembe sem a Kádár-éra mai napig velünk élő személyi és politikai attitűdbeli örökségével, sem arra nem vagyunk képesek, hogy tisztába jöjjünk a demokratikus vélemény- és szólásszabadság fogalmának valódi jelentésével.