Tél a lombok alatt
Kevés olyan degeneratív pszichikus hatást elérő foglalatosságot tudok, amilyen a közélet glosszázása. Maga a téma az -- szart lapátolni nem annyira gyomorforgató, mint kampányidőszakban a médiát figyelni. Ezért hát eldöntöttem, hogy egy ideig csak akkor írok politikai bejegyzést, ha már nagyon kikívánkozik.
Reggel óta töröm a fejem. Írni akarnék valami szépet a télről, arról, hogy ropog a hó az ember talpa alatt ha rálép, meg arról, hogy szikrááázik a fééé-ény (s a változatosság kedvéért a szívem se szomorú). Szóval hideg van, meg minden, de azért a tél nem is olyan rossz (leszámítva persze a fűtésszámlát).
Eszembe jutott például, hogy régebben azért született annyi gyerek nyáron és ősszel, mert a hideg téli éjszakákon -- nem lévén az szórakoztatásnak elektronikus eszközei -- ükanyáink s ükapáink összebújtak. Ma már nem kell annyira igyekezni. Van hőpárna, hőlepedő, hőpaplan meg egész éjszakás tévéműsor is, ha kell. Ha meg nem, hát ott a DVD-lejátszó: bármikor megnézhetünk egy Takashi Miike-klasszikust, vagy akár Jim Jarmusch Szellemkutyáját is, ha tetszik.
Ez utóbbi egyike a nagy műveknek. Zseniális.
Az emberi élet olyan, mint egy rövidke felvillanás. Úgy kellene élnünk, hogy akármit is csinálunk, szeressük. Ebben a múló életben az ember ostobasága, ha arra kényszerül, hogy olyat tegyen, amit nem szeret - csak azért, hogy szenvedjen.
Találtam a könyvespolcon egy Hagakurét, Jamamoto Cunetomo gyakorlati útmutatóját szamurájok számára, amely a zen buddhizmus filozófiai alapján álló eszmefuttatások és tantörténetek gyűjteménye. Olvasom.
