Szeretek színházba járni, élvezem, ha a színészek élethűen játszanak, tehát a method acting nyilván egyike azoknak a színművészeti eszközöknek, amelyek rettentően élvezetessé teszik számomra azokat az estéket, amikor -- elszabadulván az élet világi hívságaitól -- Thália istennő templomainak egyikében múlatom egyre apadó időmet.
Azonban megjegyezném, hogy legyen bár a method acting mind a színjátszás technéjének, mind pedig művészetének legfigyelemreméltóbb próbálkozása a Sztanyiszlavszij-módszer óta, amelynek olyan színészóriások is hívei, mint Robert De Niro, Al Pacino, Paul Newman és Marlon Brando (hogy csak a legismertebbeket említsem), az ember fizikai felépítését és extremitástűrését nem lehet a végletekig kitolni. Akkor sem, ha a szerep ezt megköveteli.
Mert az kérem, még csak-csak rendben van, ha a színész megrögzött antidohányos volta ellenére egy szerep kedvéért úgy fújja füstöt, mint a gyöngyös-visontai erőmű, de hogy Venedikt Jerofejev Moszkva-Petruskijának főszerepét nem szláv emberrel játszatják el, az már-már embertelenség, és egy német színész mégis ezzel a módszerrel játszotta!
Olyan mértékben vedelve szeszkazánkodni, mint a regénybéli Venyicska, ugyanis a szlávok közül is csak nagyon kevesen képesek, a színjátszáshoz hasonló magas szintű koncentrációs képességről tanúbizonyságot tevők pedig ennél is jóval gyérebben teremnek. Talán egyetlen lengyel úrra emlékszem, aki autót tudott így vezetni, ám hol van az még a színművészettől!
Respekt, kedves Marc Schulze. Meghajlok géniuszod előtt.
