Manapság 0-24 semmittevéssel vagyok elfoglalva, várom haza a dolgozó nőt, olvasok (egy Steinbeck-regényt) és ajánlott levélben érintkezem a hatóságokkal (ebből lehet, hogy pár hónap múlva bejegyzés is lesz), no meg persze internetezek.
E tevékenységek közepedte kezdett el újra érdekelni a kubai szivar, mint olyan. E majdnem 100%-ban kézműipari termékként létrejövő különleges aromájú valami egy másik világ, a kommunista szigetország követeként van jelen ünnepnapjainkon.
Minden egyes eladott kézzel sodort havanna egy valóságos műremek. Elkészítésének körülbelül kétszáz aprólékos lépése olyan odafigyelést igényel azoktól, akik dolgoznak vele, ami nem átlagos az ipari termékek sorában, legfeljebb ha kiváló borok, nemes italok gyártási metódusa vetekedhetik vele. Mondok két példát. Nem mindegy, hogy miként kezelik a földet, ahová a dohánymagvakat elvetik. A talajstruktúra fenntartása végett csakis az igavonó állatokkal szántott föld a jó, kizárólag a sima ráfordítóeke képes elég kíméletesen megmunkálni a talajt ahhoz, hogy az előző évi vetés növényeinek elrothadt száraiból származó tápanyagok nehogy túl mélyre kerüljenek. A kifejlődő dohánynövényeket, amelyekből egyszer majd szivar lesz, szintén nagy gonddal ápolják. Lecsippentik a csírákat és az oldalhajtásokat, gyomlálnak körülöttük, nehogy más növény szívja magába a tápanyagokat, óvják a dohányt a kártevőktől, sőt, néha még a túlságosan intenzív napsugárzástól is. 
Ha ugyanis a napsütés sokáig éri a leveleket, akkor néhol foltosan elszíneződnek, de kiszárítva és megérlelve kiváló ízük és égéstulajdonságaik lesznek. Ám ha azt akarják, hogy szép erezetű, kellemesen világos- vagy éretten sötétbarnás árnyalatuk legyen a leveleknek, amikből a szivarok burkolóleveleit válogatják, akkor a növényt óvni kell a közvetlen napsugárzástól, ezért hatalmas gézlapokat feszítenek ki kb. két méter magasban az ültetvény fölött. Az sem mindegy, hogy a növényen hol helyezkednek el a levelek, amiket szüret után bálákba gyűjtenek. A felsőbb levelek érettebbek, ízesebbek, a lentebbiek egyre kevésbé ízesek, viszont véknyabbak is, mint a fentiek, ezért jobban égnek. Mindezeket a tulajdonságokat figyelembe véve gyűjtik külön-külön az egyes típusokat. Ez volt az egyik példa.
A másik példa a -- szintén különlegesen aprólékos metódus szerint -- megérlelt dohánylevelek sodrása közbeni odafigyelés. Az érett, kiszárított levelek közül azokat, amelyekből burkolólevel lesz a még hűvös kora hajnalban benedvesítik, hogy visszanyerjék rugalmasságukat. Ezután egy napon át felakasztva lógnak, egyrészt, hogy a felszínükról lecsöpögjön a víz, másrészt, hogy a nedvesség a levelekben egyenletesen terjedjen szét. A töltőleveleket ezalatt megszabadítják a levélerektől, majd színük, méretük, szerkezetük és illatuk intenzitása alapján újra osztályozzák. 
A levélfajták érlelési ideje attól függően, hogy hol helyezkedtek el a dohánynövényen, eltérő hosszúságú, így egy-egy szivar több szüret más-más évekből származó leveleit tartalmazza. A különböző szivarmárkák töltőlevél-keverékének összetétele ugyanúgy üzleti titok, mint a szalámik vagy az egyes likőrdesztillátumok elkészítési módja; a jó keverőmester egyedi, csak az adott márkára jellemző ízeket varázsol elő napról napra, hétről hétre a sodróüzemekben. Az igazán jó minőségű szivarok esetében a megfelelő burkoló- és töltőlevelek kiválasztása után a sodrást sodrómunkások végzik manufakturális módszerekkel, általában hatalmas csarnokokban miközben hivatásos felolvasó szórakoztatja őket a világirodalom remekeivel vagy újsághírekkel. Állítólag csupán ennek a munkafázisnak a megtanulása és begyakorlása is több, mint egy évig tart, ám a frissen tanult sodrók még nem a gyártásnak, hanem az üzemben dolgozó többi munkásnak sodornak (napi 3 szivar a járandóságuk), s majd csak évek múltán kerülhetnek azok közé, akik az exportra szánt szivarokat készítik.
Minden magára valamit is adó szivarkedvelőnek megvan a saját kedvenc márkája, sőt még a kedvenc módszere is arra, hogy a szivar zártra sodort végét levágja. Magam pl. Churchillel tartva főleg a Romeo y Julieta zamatát kedvelem, ám nincsenek ideolgóiai természetű aggályaim az eleinte csak a kommunista vezetőknek gyártott Cohibával szemben sem, a sok aszali vacak helyett pedig főleg a hagyományos kétujjas vágót részesítem előnyben. Szivarozva örülök igazán, hogy európai vagyok, hisz míg mi itt örömmel átadhatjuk magunkat a csakis egy havanna által nyújtható élvezeteknek, addig amerikai barátainak a tengeren túlon a Kuba elleni kereskedelmi embargó miatt nem hódolhatnak szabadon e szenvedélynek.
Hogy a dohányzás káros az egészségre, az nem vitás. Ám amit ilyen aprólékos, szinte már művészi gonddal készítenek el, annak szerintem elég nagy az esélye arra, hogy képviseljen némi élvezeti értéket.
