Kurvannya

Gyöngyöspata és a Magyar Állam

2011.05.06. 05:21 | _drc_ | Szólj hozzá!

Címkék: politika jog történelem társadalom law is politics szittiyzmus szittyizmus

Gyöngyöspatáról jó egy évtizeddel ezelőtt olvastam először, az író-újságíró, Patai József A Középső Kapu c. kisregényében. A szerző a valaha volt patai héder néhai kisdiákja, aki arra az időre emlékszik vissza írásában, amikor a pezsgő kultúrájú vegyes magyar-zsidó nagyközség izraelita Tanházában megkezdte a Talmud második könyvének, a Bovo-Meciónak, magyarul a Középső Kapunak a tanulmányozását. Az először 1927-ben megjelent művet a XXI. században már nehéz csupán élményregénynek, fejlődéstörténetnek olvasni, hiszen a Középső Kapu történetein pallérozódó gyermek szemével látott egykori gyöngyöspatai zsidó közösség már nincs többé. Elsodorták a Horthy-korszak zsidótörvényei, a II. világháború vihara és a nácizmus embertelensége.

A zsidó Gyöngyöspata eltűnése ma is intő példaként áll előttünk: ez történik, amikor a jog és az állam elárulja önnön lényegét, a többségi társadalom pedig szolidaritását megtagadva segédkezet nyújt kisebbségei jogfosztásához, kirablásához, megalázásához, végső soron pedig elpusztításához.

Egy éve egyre többször hallok Gyöngyöspatáról, mint olyan településről, ahol a szélsőjobboldal a „cigánybűnözés” ellen demonstrál vagy ahol egy egyesületi formában működő, szélsőjobboldali ideológiájú „polgárőrség” járőrözik a „cigánybűnözés” megelőzésére. Nem vagyok hipokrita, járatos vagyok valamelyest a magyar vidéken. Tudom, hogy az 1989 után a rendszeres munkavégzésből kiszoruló, jobbára segélyeken és/vagy alkalmi bűnelkövetésekből mélyszegénységben élő cigányság kilátástalan helyzete szülte „megoldásai”, gyakran a műveletlen emberekre igen jellemző kényszeres viselkedésformái mennyire meg tudják mételyezni a velük való együttélést. Azt is meg tudom érteni, ha emiatt valaki antipátiával viseltetik irántuk – bár a „statisztikai rasszizmus”[1], még ugyanolyan káros, a demokratikus társadalom szolidaritásának szövetét szétmaró sav, mint a totalitariánus rendszerek ideológiái.

A probléma gyökere véleményem szerint itt is az állam elégtelen működése. Egyrészt a szociális rendszer hiányosságaira gondolok ezzel. Arra, hogy gyakorlatilag nincsenek olyan tömegprogramok, amelyek a cigányságot (illetve annak dolgozni, a munkájából megélni akaró részét) hatékonyan és hosszú időre visszavezethetnék a munkaerőpiacra. Másrészt arra, hogy hatástalanok azok a törekvések is, amelyek arra irányulnak, hogy megszüntessék a mélyszegénység és a műveletlenség egymást erősítő hatásainak továbböröklődését. Ehhez a legkisebb falvakba is eljutó, elsősorban pedagógiai, higiéniai és pszichológiai-népismereti eszközöket alkalmazó programok kellenének. Ezek híján a cigánysággal való együttélés problémáit kizárólag közrendvédelmi feladatként érékelő, lassan húsz éve rettentően alacsony szinten folyó politikai közbeszéd csak olaj a tűzre. Tulajdonképpen nem is csoda, hogy a lehetőségeket kereső és a nácizmussal rokon eszméket is befogadó szélsőjobboldal épp ebben az irányban támadja a köztársaságot.

Az, amit a szélsőjobb hamarabb megértett, mint a mérsékelt politikát folytató pártok, az az a tény, hogy a rendszerváltást követően megváltozott vidéki társadalom maga már nem képes a bagatell bűnelkövetést a szokott szociális eszközökkel represszálni. A mai rendőrségi rendszer a Kádár-rezsim mesterségesen fenntartott teljes foglalkoztatottsága idején jött létre, amikor a falu társadalma még képes volt szociális eszközökkel, egzisztenciafenyegetéssel megtartani azt az érzékeny egyensúlyt, amit jó közbiztonságnak érzékelünk. Akkor csupán a nagyobb városok e szociális kohéziót nélkülöző terepén volt szükség jól szervezett erőszakszervezetekre, ezért koncentrálódott a rendvédelmi rendszer is főképp a nagyvárosokba.

A rendszerváltás után azonban a társadalom kapitalista transzformációja (és a kelet-európai átalakuló társadalmakra jellemzően létrejött menedzserkapitalizmus) tömegével szüntette meg a fölösleges álláshelyeket, a képzetlen munkaerőt gyakorlatilag kisöpörve a piaccá vált elsődleges jövedelemelosztó rendszerből, a munka világából. Ezzel az egzisztenciáját vesztett tömeggel szemben (akik között itt most nem tárgyalt szociokulturális okokból rengeteg a cigányember), ha mindennapi szükségleteik kielégítéséről van szó, már nem működik megtartóztató erőként sem az őket általában idegen elemként kezelő (nem ritkán okkal is ellenséges) faluközösség, sem annak a törékeny közbiztonsági egyensúlynak a represszáliái, amelyek évtizedekkel ezelőtt, teljesen más társadalmi körülményekre szabva lettek kialakítva. Ma már nem alkalmas a régi rendszer a megélhetési célból elkövetett, és időközben a magyar vidék rákfenéjeként elharapózódott bagatell bűnesetek felderítésére, megakadályozására, megtorlására. Sőt, e bagatell bűncselekményeket elkövető mélyszegénységben tengődő tettest, ha véletlenül mégis az igazságszolgálás kezére kerülne, szabadságvesztés-büntetés végrehajtása során sokszor jobb körülmények veszik körül, mint odahaza, így a jog által rendelt büntetés is célját veszti.

A magyar vidék érdekében – a tőlem hiányolt, elsősorban a gyerekeket és a harminc év alattiakat célzó hatékony tömegprogramok mellett – közbiztonsági, közrendvédelmi megújulásra is szükség van. Amíg létre nem jön a vidéket is elérni képes rendvédelmi hálózat, amíg hatástalan a megelőzés, amíg tyúk-, krumpli- és biciklilopás esetén nem nyomoznak érdemben a sokszor több tíz kilométerre fekvő rendőrőrsökön dolgozó rendőrök egy-egy körzeti megbízottra hagyva sokszor három-négy falu közbiztonsági feladatának ellátását is, addig a gyöngyöspatai helyzethez hasonló szituációk bármikor előfordulhatnak.

A szélsőjobboldali retorika ugyanis pont itt támad, jellemző módon félreértelmezve a gyülekezési, egyesülési szabadság adta demokratikus jogokat. Ugyanis amíg a faluközösség többségi nemzethez tartozó tagjainak biztonságot és a rend sajátosan értelmezett formáját ígérve szónokolnak, addig más állampolgárokat járőrözéssel, heccelődéssel és sajnos nem csak retorikával igyekszenek megfélemlíteni, elrettenteni a „bűnöző életmódtól”. Kimondva is, kimondatlanul is másodrendű állampolgárként kezelik a cigányságot, „cigánybűnözésről” beszélnek, amely gyakorlatilag a bűnözés etnikai, genetikus meghatározottságának hirdetését jelenti, s ezen a meglehetősen ingoványos ideológiai alapon, antidemokratikus módon hajlamosak az állam valamennyi a törvények által biztosított erőszak-jogosítványát elbitorolni ott és helyben.

Márpedig az állami erőszak-monopóliumnak egy demokráciában nagyon fontos garanciális jelentősége van, hiszen a jogállam, ha gyakorolja rendfenntartó jogait, amivel szükségképpen beleavatkozik az állampolgárait megillető személyes szabadságjogok és az emberi méltósághoz való jog érvényesülésébe, saját jogszerűtlen cselekedeteivel szemben védelmet is nyújt állampolgárainak az igazságszolgáltatás és a jogorvoslatok útján.[2] A szélsőjobboldali paramilíciák által elkövetett jogsértésekkel szemben nem létezik hatásos védelem, csak az, hogy az állam előbb-utóbb gátolja vagy megszünteti a működésüket.

Külön elszomorító, hogy miközben a szélsőjobboldali erők egyre hangosabban megsértik az Európában és az egész civilizált világon alapvetőnek tekinthető emberi jogokat és magyar állampolgárok emberi méltóságát tapossák a sárba, a rendőrségünk tehetetlennek látszik.  A bíróságok nem tudják, vagy nem akarják észrevenni a nyilvánvaló tényt, hogy itt a demokratikus jogállam elleni támadás zajlik, az állam cselekvéseiért felelős kormány pedig nem lát jobb eszközt a kialakult szituáció megoldására, mint a Büntetőtörvénykönyv utólagos helyzetre igazítását, ami – míg nem párosul valóban erőt mutatni képes intézkedésekkel – egyelőre csak a tétova ejnyebejnye szintjén mozgó hazug verbalitás. Ennek a helyzetnek már nincs pusztán kommunikációs megoldása, itt az állam alapvető funkcióit kérdőjelezik meg az önkéntes rendcsinálónak jelentkező szélsőségesek.

A végjáték, hogy a hetek óta terrorizált cigány kisebbség néhány tagja – mintegy utólag is „igazolva” a „cigánybűnözés” vádját – az első adandó alkalommal meglincseli az éppen elérhető, újnyilas jellegű heccelődésébe belefeledkező szélsőjobbos aktivistát és társait[3], valódi tragédiává teszik a Magyar Állam és Gyöngyöspata, vagyis a hatásos állami fellépés híján a szélsőjobboldali provokáció terepének odavetett hasonló falvak történetét.

A demokratikus állam erőszak- és rendvédelmi monopóliumát jobban kikezdeni már talán nem is lehetne, a rasszista provokáció sikeres, a közvélemény nagy része tényként fogadja el a szélsőjobbos ideológiából következő „cigánybűnözés” eleve alapjogsértő fogalmát és süket marad a bűnözés tudományos alaposságú szociológiai magyarázatára, pláne elutasítóan viszonyul valamennyi e szociológiai okot felszámolni szándékozó igyekezethez. Az állam rendfenntartó szervei pedig enerváltan figyelik az eseményeket, miközben a kormány látszólag azzal foglalkozik, hogy közjogi alapot teremtsen a szélsőségesekkel szemben való fellépésre; kommunikációs megoldást keres valódi közjogi, közhatalmi megoldások helyett.

Pedig ez utóbbi, a közjogi alap régebben megvan, mintsem gondolnák. Már a második Magyar Köztársaság megteremtette a szélsőséges eszmékkel szembeni fellépés lehetőségét azzal, hogy elfogadta és törvényben ratifikálta a II. világháborút lezáró párizsi békekonferencia hazánk által álírt jegyzőkönyvét. Ennek máig is hatályos, de 1945 utáni történelmünk során már nemegyszer megszegett politikai rendelkezései között található egy passzus, ami anyanyelvünkön pontosan így szól:

„Magyarország, amely a Fegyverszüneti Egyezmény értelmében intézkedett magyar területen minden fasiszta jellegű politikai, katonai avagy katonai színezetű szervezetnek, valamint minden olyan szervezetnek feloszlatása iránt, amely az Egyesült Nemzetekkel szemben ellenséges propagandát, ideértve a revizionista propagandát, fejt ki, a jövőben nem engedi meg olyan e fajta szervezeteknek fennállását és működését, amelyeknek célja az, hogy megfossza a népet demokratikus jogaitól.

Tudom, hogy a jogalkalmazás nem lehet empatikusabb a cigánysággal szemben, mint amilyenek mi, a többségi társdalom tagjai általában vagyunk, hiszen a jog alkalmazói is a mi szemünkkel látnak, a többségi társadalom képviselői a rendőrök, a bírák, az ügyészek és a politikusok is. Csakhogy ez a meccs már régóta nem csupán a szélsőjobb és a cigányok között zajlik. Ennek a demokratikus állampolgári jogok megtartása, Magyarország jogállami léte a tétje. Ideje lenne már cselekedni és ahelyett, hogy kerek szemekkel rácsodálkozunk a körülöttünk zajló valóságra – semmittevésünkkel magyar állampolgárok de facto jogfosztásához és emberi méltóságukban történő megalázásához asszisztálva – használjuk végre azokat a jog adta eszközöket, amink van, hogy megvédjük magunkat, egy európai kultúrnemzetet, és a demokráciánkat.

 


[1] Így nevezik azt a nézetet, amely elvben ugyan elutasítja a rasszista gondolkodásmódot, bizonyos statisztikainak mondott tényekre hivatkozva azonban ugyanolyan vagy hasonló válaszokat ad a rasszizmus mértékét firtató kérdésekre, mint a „meggyőződéses rasszisták”.  Itt egy, konklúzióját tekintve nyaktörő akrobatizmussal előadott logikai bukfenccel spékelt írás erről a nézetről: http://zipp.hu/velemeny/2009/11/21/rasszista_vagyok .

[2] Gondoljunk csak arra az esetre, amikor többévi ártatlanul elszenvedett börtönbünetés után szabadlábra helyezték, rehabilitálták ifj. és id. Burka Ferencet, apát és fiát, két cigány férfit, akit az ügyész  vádbeszédből idézett szavaival élve „jellegzetesen roma elkövetési mód” okán tartóztattak le és ítéltek el ártatlanul.

[3]

Nem, nem elhamarkodott az ítéletem. Tekintsék meg a videót a lincselés közvetlen előzményeiről.

http://youtu.be/LTwBkAkfaq4

A bejegyzés trackback címe:

https://kurvannya.blog.hu/api/trackback/id/tr262878021

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.