Kurvannya

Hol jó enni Nyíregyházán (2. rész)

2010.08.21. 12:25 | _drc_ | Szólj hozzá!

Érzelemmentes, de jól esik (2,8 / 5)

(Az étteremkritikákat ketten írjuk Principessával, jelen esetben úgy, hogy a feketével írt rész az enyém, a kékkel írt pedig az övé.)

Tavaly szeptember vége, október eleje óta járunk a Colorado Stakehouse nevű étterembe havi legalább egyszer. Ennyi idő alatt kialakulhatott volna valamiféle ragaszkodásunk, érzelmi viszonyulásunk a helyhez, de nem alakult ki, mindig csak jobb híján választjuk, na, mindegy, legyen megint a Colorado, sóhajtjuk, pedig a konyha jó.

Colorado Stakehouse logóA hely egyébként a Nyíregyháza egyik legmozgalmasabb pontján, a Búza téri városi piaccsarnok zöldség-, gyümölcs- és virágpiac része mögött található, egy kicsit eldugva, de azért könnyen megközelíthetően. Miközben azon töprengek, hogy mi lehet az oka a bevezetőben megvallott érzelemmentes viszonynak, felidézem magamban az első találkozást. A világhálón szúrtam ill. szúrtuk ki az éttermet közösen. Az ottani honlap csábító és információgazdag – első ránézésre. Ám sajnos, ha elkezdünk kattintgatni, rájövünk, hogy rengeteg az üresjárat és sok beígért menüponttal maradnak adósok, már egy éve legalább a sejtelmes „Hamarosan” ígérettel kecsegtetve bennünket, s az efelett érzett csalódottságunkat a Volt egyszer egy Vadnyugatból lopott harmonikás zenei téma felcsendülése sem feledtetheti. Hiába keressük például a hely blogját, vagy az étteremben dolgozó csapat bemutatását, pedig a séf biztos keze megérdemelne egy személyesebb dicséretet. (Nem egy nagy újító ugyan és mindketten hiányoljuk a szezonális ajánlatokat, primőröket pl. a szomszédos piacról is beszerezhetne, de azért amit tud, azt jól és biztosan tudja, gyakorlatilag mindig.)

A fal natúr fa borítású, és bár a berendezési tárgyak mind a western romantikáját idézik (a bárpultnál bárszékek helyett magas kápájú nyergekbe kapaszkodhatnak fel a vendégek, a falon indián-, aranymosó- és cowboy-képek, hatalmas vadnyugati leszámolást vagy indián főnököt ábrázoló falfestmények, kalapok, csizmák, fejdíszek, dobok, a vadnyugati kalandor Wyatt Earp Coltjának hű másolata és egyéb, a korszakba illeszthető díszfegyverek), mégsem fog el a tengerentúli hatalmas horizont és a sosem esős coloradói égbolt utáni vágyakozás.

A gond valószínűleg az, hogy jó szokás szerint a tulajdonos több bőrt is le kíván húzni ugyanazon rókáról: egyszerre üzemelteti a Coloradót szórakozóhelyként, étteremként, take away-ként és sörözőként. Ekként a falakon az említett westernkellékek mellett diszkógömbök és posztózsákokkal letakart hangszórók függenek, s a vendégfogadóul szolgáló terem közepén, az első bárpulttal szemben egy dídzsépult kapott rangos helyet, ami meglehetősen összevissza benyomást kelt. Érdemes volna eldönteni, hogy mi legyen a főprofil, aztán arra rágyúrni, mert bár nyíregyházi viszonylatban még így is jó helynek számít az étterem, de magukat komolyabban vevő vendéglátóhelyekkel szemben alighanem alulmaradna.

A döntésképtelenség ellenére is elmondható azonban, hogy jól gazdálkodnak a térrel, az ilyen helyen kötelező intim bokszokat például egy galériával oldották meg viszonylag bensőségesre, a lounge részben hosszú asztal várja a népesebb asztaltársaságokat, egy jól szeparált rész pedig a dohányosokat télen. Nyáron az étterem a nyílt falú hátsó teremnek a kerthelyiségbe torkolló részében üzemel. A helykihasználás itt is nagyszerű, és már valóban vannak bokszok is, asztalok is. A második bárpult – e berendezési tárgy szükségessége egy ilyen viszonylag kis forgalmat lebonyolító étteremnél legalábbis erősen megkérdőjelezhető – mögé bázisolt pincérek belátják a terepet, így azonnal intézkedni tudnak, ha valami intézkedni való akad. Viharos széllel közelítő eső ellen például láttam, ahogyan kábé két perc alatt a semmiből elővarázsolt paravánfallal zárták el a nyílt végű termet a kerttől, hogy ne verjen be a csapadék.

Nem tudom, ki hogy van vele, de szerintem enni úgy jó, ha kemény széken ül az ember. A Colorado Stake House e tekintetben hozza a színvonalat, tömörfából készült támlás székeik vannak, ez pont jó tehát. Párnák nélkül, de hát ez a zord vadnyugat. A patinás magyar nevet (Hunnia) viselő evőeszközök szépek, a kések többnyire vágnak, de tekintve, hogy e típus gyártása az Elzett Műveknél már legalább négy évtizede befejeződött, itt-ott azért nem ártana a karbantartás.

Nem igazán gyors a konyha, és teltháznál előfordult már az is, hogy elúsztak a rendelésekben, ám ilyenkor a várakozási időben mindig fűszervajas falatkákat szolgálnak fel (természetesen ingyen), hogy addig se korogjon a gyomor. Sőt! Mindezt akkor is megteszik (teszteltem!), ha a két vendég közül csak az egyik rendel előételt, ilyenkor a másik megkapja a falatkákat. Ritka, és nagyon szimpatikus gesztus. A hely bor- és pálinkalapja igazán figyelemreméltó, bár a western étterem jelleget nem feltétlenül erősíti a tény, hogy csúcsminőségű magyar borokat és pálinkákat kínálnak, s a bourbon whiskey, ami igazán amerikai volna csupán a két legismertebb márkával van jelen a menüben, azok is valahol az étlap végéhez csapott itallapon, kaliforniai vagy ne-adj-isten coloradói borok pedig sehol. Ugyanott az autósoknak csupán a szokásos, bárhol megvehető üdítőkkel szolgálnak, azoknak is a 0,33-as változatával. És ha már itt tartunk, árulja már el nekem valaki, hogy mi a vihart keres egy vadnyugati tematikus étterem kínálatában a Pizza és a Pasta, de pronto! Szerintem a burritóval és a taccosszal kisebb bakot lőttek volna. Így a tematikus jellegből csak annyi maradt, hogy megpróbálják az ételek neveit annyira amerikásítani, amennyire csak lehet. Mondok két példát: Manitu bocskora, ami tkp. sertéskaraj hagymás, fokhagymás, rozmaringos és fehérboros mártással valamint Grand Canyon Steak, ami pedig marhabélszín libamájjal és tejszínes, gombás, kapros mártással. Ezek között van jól sikerült, de van amelyik rombolja az egyébként ízletes étel nimbuszát.

Magam egyszer voltam elégedetlen a fogással, amit ettem, akkor is főleg azért, mert nem voltam felkészülve arra, hogy a folyami rák (tiszai, hogy egészen pontos legyek) meglehetősen iszapzamatú tud lenni. Ettől az egy esettől eltekintve az étel tehát jobb az átlagosnál.

Vagy éppen átlagos, mint a leves, amiről tudom, hogy ettem, de arra már nem bírok visszaemlékezni, hogy milyet, vagy az ONION Express nevet viselő előétel, ami egyszerű, olajban úszó rántott hagyma, túlmajonézezett tartármártással. Pozitívum viszont, hogy a főételeket több változatban, általában steakből vagy csirkehúsból kínálják, kisebb és nagyobb mérettel, eldöntheted, mennyit bírsz. A rózsaborsban forgatott csirkemell is igazán jó lett, nem túl száraz, hangsúlyosan, de nem erőszakosan borsos, remek, igaz, hasábburgonyával kínálni melléfogás, ne féljünk hát vörös rizst kérni inkább mellé. Vagy grillezett zöldségeket, na jó, a zöldbab és a bébikukorica mirelit, de a többi hozzávaló friss, az eredmény pedig meglepően intenzív. A lapcsánkába bújtatott marha mexikói módra nehéz, férfias étel, kicsit küzdeni kell a darabolással, de nem baj, mert a lapcsánka olyan, amilyennek lennie kell, roppanós, de nem száraz és pláne nem zsíros, és ami a legszebb, a teljesen átsütve kért steak is teljesen át van sütve, omlóssá. A Mézes Édes esetében viszont pont a névadó összetevő érződik a legkevésbé az ételen. De furcsamód ugyanennek a saláta-változatában már rendben van a mézes íz, pont annyira mézes-mázosak a húscsíkok, amennyire kell, de jaj, a Colorado megbukik a káposztateszten, azaz a káposztát is tartalmazó salátán úgy spórolnak, hogy az adag bő kétharmadát ez adja, és szűken szórnak hozzá a többi összetevőből. Kár, pedig úgy szurkoltam már nekik. A Colorado tál két személyre viszont gigászi adag, itt aztán nem spórolnak semmin, ám ezt teljesen hétköznapi összetevőkből teszik, rántott dolgok, flekken, hasábburgonya, rizs, savanyú, semmi pláne.

De! Hogy a western-étlap mellett hagyományos ételeket is csinálnak, az csak a minden második asztalra odacsempészett külön ajánlóból derül ki. És ha te nem szólsz, a pincérek sem fogják mondani, hogy itt lehet enni brassóit vagy túrós csuszát is.

A végére hagytam a legambivalensebb élményt, a kiszolgálást. Hát kérem: itt mindenféle fiatal pincérrel lehet találkozni, van kellemes modorú, a szakmát tökéletesen értő felszolgáló, és innen nagyon elvágyó, látszik, hogy nem ide, erre a pályára született ügyetlen vagy kókler is. Természetesen valamennyien udvariasak és normálisan beszélnek a vendéggel, a nünaszok azonban rettentően zavaróak tudnak lenni. A jó felszolgáló ugyanis az időzítés és a kínálás mestere. Nem viszi el az összes étlapot rendelés után, hanem legalább egyet otthagy az asztalnál, hadd nézegesse csak a vendég, hátha megkíván még valamit. Akkor adja fel a fogásokat és veszi le a tányérokat, amikor a legkevésbé zavar, nem jön oda evés közben érdeklődni, hogy ízlik az étel, hanem olvas a gesztusokból és a mimikából. Tudja, hogy mit szolgál fel és hogy mihez milyen ital illik – ez megtanulható, meg kell tanulni. A jó felszolgáló tekintetét könnyű elkapni, ha fizetni akarsz, mert azt mindig a vendégeken járatja, felméri a terepet. Ez utóbbit nem lehet megtanítani, vagy ilyen valaki és ráérez, vagy nem és akkor minden hiába. Fizetés közben nem áll a hátadra, hogy mennyi borravalót számolsz, hanem magadra hagy a döntéssel, mert tudja, hogy megszolgálta a paraszolvenciát. Aki viszont nem ilyen, annak nem igazán való a pincérkedés, keressen más munkát. Volt a múltkorában egy szöszi, aki olyan idegesítő műmosollyal kérdezte épp a főfogás közben, hogy ízlik-e, hogy rögtön levágtam, fikarcnyit sem érdekli a válasz. Vele nem ez volt a legnagyobb probléma. Hanem, hogy amikor brassóit kértem, külön megkérdezte, hogy sertésből vagy csirkéből legyen, amire rávágtam, hogy természetesen sertésből. Természetesen csirkéből kaptam, mindezt egy szó nélkül. Ez megbocsáthatatlan. Na ő talán a bárpult mögött még kiváló lehetne, ha nem is igazi klasszis, pincérnőnek viszont csapnivalóan gyönge szegény. Föl kellene talán fogni: a felszolgálás lehet hivatás is, nem csak egy fárasztó, unalmas és félvállról vehető meló.

E megállapítás egyik eleme az étteremre is igaz lehet; a maga nemében nem olyan rossz, még ha nem is egy igazi klasszis.

____________

Előzmények:

Hol jó enni Nyíregyházán? (1. rész)

Hol jó enni Nyíregyházán? (1 és 1/2. rész)

A bejegyzés trackback címe:

https://kurvannya.blog.hu/api/trackback/id/tr882236927

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.